És akkor lementem edzésre és teltek a hetek és azon kaptam magam, hogy pont ugyanott vagyunk (én és a bokám), mint a 6 hetes kényszerpihenő előtt. S bár ez továbbra sem nyígás blog, annyit azért még hozzátennék, hogy hétfőn nem voltam edzésen, és előtte hétvégén sem voltam Répáshután edzőtáborban, és úgy érzem, mintha kb. egy éve nem kendoztam volna, ami igen kellemetlen. Ugyanakkor kipihentebb vagyok, mint amikor 11-re érek haza, és a koteszag sem hiányzik, meg a talpbőr-folytonossági hiány sem. Ennyit rólam.

Tehát az elmúlt hetekben volt sok alapmozgás gyakorlás és csuklólazító feladatok. Abe mester azt mondta, egy darabig a kirikaeshira is nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk, mivel van némi lemaradásunk, és ez egy nagyon fontos gyakorlat a kikentaichi miatt (nem Ákos, továbbra sem tudom ezeket leírni   A men vágást is elég sokat gyakoroljuk, mivel jó néhány új kendos van, aki most ismerkedik a boguban mozgás kecses művészetével, miközben divatot teremtenek rendkívül impozáns men és tenugui kreációikkal, melyekben nem a szín, agy az anyag esése, sokkal inkább a viselés módja hozza a progresszív vonalat.

Még talán annyit biggyesztenék ide a végére, hogy volt válogatott edzés is. Nem a megszokott úton mentem, így eltévedtem. A juniorokkal edzettünk, és rájöttem, hogy mennyire öreg is vagyok. Volt teremhosszas oikomi, de szerencsére az L, U, és O betűk még váratnak magukra. És most erősen remélem, hogy drága edzőnk, aki évek óta arról álmodozik, hogy egy jókis oikomi-maratonnal ajándékoz meg születés- és névnapom, jó-, rossz- és minden egyéb hangulatom alkalmából, nem olvassa e sorokat. Ha mégis, akkor üzenem, hogy találtam pár rossz shinai szálat, ha még igényt tart rá.

Mintegy hete sikeresen lezajlott a Hugária Kupa, amit – a megszokottól eltérően – nem 3 napos edzőtábor, hanem egy csupán 4 órás vizsgaszeminárium előzött meg. Utóbbi nagy része ugyan kata volt, de ez természetesen nem akadályozta meg mintegy egy hónapja gyengélkedő bal bokámat, hogy turbó fokozatra kapcsoljon. Fájdalom tekintetében. És tulajdonképpen erről szólt az egész.

Pénteken nagyrészt katáztunk, ami igencsak jól jött, különösen annak tudatában, hogy 2 nappal később vizsgázni készültem. Kumpf sensei pontosan olyan jó tanár, mint ahogyan emlékeztem: mindenkire volt ideje, ugyanakkor haladtunk is. Mind a 7 (a 2 danhoz ennyi szükséges) katát végiggyakoroltuk. Külön élmény volt, hogy a gyakorlásokat megszakító magyarázatok alkalmával engem ért a megtiszteltetés, hogy a nehezebb részek, kényesebb pontok bemutatásához asszisztálhattam, így – míg a többiek szusszanhattak egyet – nekem addig is lehetőségem nyílt a folyamatos koncentráció gyakorlására mind a 42 fokban, ami éppen a teremben volt.

Szombaton némi indítási fájdalommal a bal alsó végtagomban vettem búcsút szégyenteljesen gyorsan az egyéni versenytől. Nem úgy a legifjabb MJKK-sok: Szalonna és barátai számos dicsőséges győzelmet produkáltak, amit felnőtt (korú) klubtársaik meglehetősen hangos örömkiáltásokkal konstatáltak a verseny egész ideje alatt – a kihelyezett tiltások ellenére. Igen, a kifüggesztett verseny- és etikett szabályzat szerint kizárólag tapssal lehet biztatni társainkat, ám ez senkit nem zavart a csapatversenyig. Amikor is egy rendkívül szimpatikus bíró kevésbé tetszetős arckifejezéssel hozta tudomásomra, hogy annak ellenére, hogy a 2 versenynap folyamán mindenki szabadon ordíthatott, nekem sajnos nem lehet. Ennek megfelelően végigtapsoltam pár vívást. Egy szabály, ami csak rám vonatkozik. Ilyen sem volt még. De maradjunk még a szombatnál: némi pittygés után (“Attila, te már koszos és büdös vagy, ugye?” “Igen.” “Akkor vigasztalj meg!” illetve “Potyiii! Te már megint sírsz?”) Arival megállapítottuk, hogy ha ő kibírta az El Caminot egy lazaelső nap kificamodott, majd zöld csodaporral kezelt bokával, akkor én is kibírok még egy napot csapatversennyel és vizsgával.

Így is lett. A csapatversenyen ismét remekül muzsikáltunk. Háberrel meg is beszéltük, hogy kellene ilyen mozgássérült matricának helyet találni a donkon – hátha kíméletesebb lesz az ellenfél. Jaj, az ellenfelek. Először is még pénteken szereztem egy ellenséget. Folyton osztotta az észt a rögtönzött katabemutatók után, mintha ő lenne a tökély. Nem is lett volna baj, csak senki nem szólt neki, hogy ez itt nem szokás. Mert a szokás bizony az, hogy biztatjuk a másikat, és normális hangnemben világítunk rá a hibáira, kifejezve, hogy nem képzeljük magunkról, hogy mi jobban tudjuk, csupán segíteni szeretnénk, mint a mozgásának külső szemlélője. Sajnos a stílusa pont ezzel ellentétes volt. Aztán kedvenc cseh barátunk ellenségből ellenféllé lépett elő vasárnap, és természetesen – ahogyan az már lenni szokott a Potyó-féle szerencsétlenségi törvénynek megfelelően – pont összekerültünk vívásnál. Hát nem kertelek: direkt fellökött a kis szemét. Nem, ne ilyen kis “megpöccintem a sántát, mert úgyis elesik” típusú erőszaktételre gondoljunk. Nem ám. Ez bizony a jól ismert, s igen aljas “hirtelen jól meglököm, majd estében még rá is fekszem, hogy véletlenül se tudja megtartani magát az egy darab ép lábával, és ha szerencsém van, akkor még az is megsérül neki” verziója volt a gravitáció kihasználásának vívás közben. És ekkor elszakadt valami. Nagy hiba, de engem itt már bizony nem az ippon érdekelt, hanem az, hogy neki most nagyon csúnyán el kell esnie, méghozzá úgy, hogy egy lány löki fel. Továbbgondoltam tehát a klisét, mely szerint taknyolás után azonnal pattanjunk fel, mert az milyen szép, és ebben rejlik a sport felemelő mivolta, és megtoldottam egy olyannal, hogy közvetlenül felkelés után adjuk is vissza a kölcsönt, s taszajtsunk olyat a becsület és tiszta küzdelem pogózó grál lovagján, hogy amíg él megemlegeti. Függőleges testhelyzet ismételt felvétele után rögtön meg is kezdtem hát ennek kivitelezését, ám elsőre nem jártam sikerrel. Ezt szép cseh nyelven kommentálta is a célszemély (versenyvívás közben, a pályán!), ám a bírók nagylelkűen szemet hunytak a szabályszegés fölött, viszont nekem is adtak egy fórt, és nem intettek meg. Így felbátorodva gyorsan ki is löktem Közép-Európa legszebb szőke fürtjeinek tulajdonosát, majd jól kikaptam. Győzelemmel felérő vereségként könyveltem el az esetet. A másik vívásom – annak ellenére, hogy szintén kikaptam szuper volt, tiszta és szép ipponokat kaptam, valamint Pologea kartárs még arra is figyelt, hogy tsubazeriaiban szépen, szabályosan álljak, nehogy megintsenek (enegem!). Édes.

Az MJKK B csapatának véget is ért a verseny, én pedig jót dumcsizgattam a rég nem látott ismerősökkel, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen, nincs vége, míg a öreg hölgy énekel, és a hetes kata shitachi oldalát egyáltalán nem tudom, de az uchitachit is nehézkesen. Úgyhogy vizsga előtt fél órával, az ebédlőben elsajátítottam a szükséges tudást (előtte a füvön melegítettünk Attilával), majd elhagytam a papucsomat, és besántikáltam vizsgázni. Mit mondjak, megdőlni látszik az eddigi tendencia, mely szerint a versenyen megy a legjobban a kendo, edzés közepes (ami egy igen széles tartomány, jelentős ingadozásra adva lehetőséget, amit a kis Potyó ki is használ), a vizsga pedig gyalázat. Ezen a hétvégén ez bizony pont ellenkezőleg alakult. Még kata közben sem estem össze a remegéstől. A vívásokra pedig sajnos nem nagyon emlékszem. Annyi maradt meg, hogy vágtam (inkább próbálkoztam) két kaeshi do-t, de a második után megállíptottam, hogy ezt nem kellene erőltetni, illetve a 2. vívásban 2x keresztbe vágtam valahogy, utána gondoltam, húha ebből már volt bajom, és gyorsan egyet nem, és akkor Mori sensei (akivel már pénteken vívtam, és mondta, hogy “Nidan? OKÉ!” bemondta a yame-t. A legjobb az volt, hogy a vizsga befejeztével már tényleg nem bírtam ráállni a lábamra, és láttam, hogy – ahogyan azt előtte többen megjegyezték – furán állnak a lábfejem különböző részei, mégsem fájt már annyira, mert annyian jöttek gratulálni. Kivételesen én is örültem. Kumpf sensei egyetértett velem abban, hogy a gyenge kezdés után (= verseny) azért csak összeszedtem magam, a klubtársaim pedig még a kiaimat is hallani vélték. Nahát. A szebb napokat látott Potyó és bokája tehát vidáman távozhatott a katlanból, hogy megkezdje néhány hetes kényszerpihenőjét.

Nézzük, mi történt azóta.

“És nem lehet cserélni?”

Mintegy két hónapja küszködök azzal problémával, hogy sajnos egy működőképes láb sajnos nem elegendő. Nem hogy a sporthoz (nevezett kendo), de a járáshoz sem igazán. Tudom, hogy másoknak sokkal nagyobb sérüléseik is vannak, és bizonyos értelemben egy hisztérika vagyok, de nekem még soha nem volt ilyen komolyabb sérülésem. Egyébként igyekszem kellő öniróniával kezelni a helyzetet. Szóval nem a fájdalom itt a lényeg mert – ahogyan azt az orvosnak is mondtam, amikor némileg csodálkozott rajta, miként lehetséges, hogy nem emlékszem konkrét balesetre a bokámmal kapcsolatban – minden kendosnak fáj a lába. Ez normális. Az igazi probléma azonban az, hogy sajnos nem tart meg a bokám, vagyis szabályos kamae-ba állva elindul kifelé a bokám. Ezért is álltam “furán” ahogyan azt néhányan jelezték. Nem vagyok az a “rohanjunk szakemberhez” típus, de megelégeltem, hogy nem kendozhatok érdemben, tetejébe még a kedvenc magassarkú szandálomat sem hordhatom, pedig nyár lévén éppen aktuális lenne, így ellátogattam a Honvéd kórházba (thx Zoli). Gondoltam, ha Massának bejött, nekem is megteszi. Nos, a kétféle talpsüllyedésem eddig is tudott volt számomra, de emellett kiderült, hogy a külső talpélen elhelyezkedő oda nem illő képződmény szintén egy gyulladás, az achillesz tapadásom is be van gyulladva, a külső bokaszalagjaim khm… lazák, és nem mellesleg igazi Cowboy vagyok! Nevezetesen van egy 8-10 mm-es saroksarkantyúm, ami szintén szépen begyulladt (mellesleg mindez 2 hét sport nélküli senyvedés után). A helyzetet meglehetősen aggasztónak ítéltem, és azonnal elkezdtem alkudozni, hogy a maradandó károsodásokat esetleg elcserélném valami lassabban, de hiánytalanul gyógyulóra, így könyörögni kezdtem a Főhadnagy úrnak, mondja, hogy eltört valahol! De sajnos hajthatatlan volt. Még röntgenre is elküldött, ahol rendkívül büszke voltam magamra, hiszen mondták, hogy most kifelé kellene csavarni a lábam, mire én lelkesen: “óóó, azt tudom!” (laza bokaszalagok, laza Potyó). A Főhadnagy úrnak rögtönzött bemutatót tartottam a kamae-ról, illetve, hogy miért lenne szükségem arra a bizonyos másik diagnózisra. Éppen a bal láb fontosságát ecsetelgettem, amikor feltette a kérdést, amivel visszazökkentett mindig ironikus valóságomba, és ráébresztett, hogy tulajdonképpen nyugodtan lenyelhetem a megérkezésem óta előbukkanni készülő kétségbeesett sírást: “És nem lehet cserélni?” ÉS akkor nevettem. Nem, nem lehet cserélni. Nem leszek jodanos, és mivel azt mondta belátás szerint sportolhatok, én belátom, hogy amint teljesen elmúlik a fájdalom, azonnal visszaállok valami könnyedebb mozgásformára, és nem érdekel semmi, inkább beveszem a gyulladáscsökkentőt, és hordom az ultraszexi gyógypapucsot egész nap, de én ősztől sportolni fogok.

Társaság: hát mindenki kivétel nélkül nagyon aranyos volt. Nem voltunk sokan, viszont szerintem kevesen. Hasizomlázam nem az erősítő gyakorlatoktól lett, és hiába, hogy 2x annyi kezdő volt, mint büszke bogu-tulajdonos, senki nem szégyenlősködött hozzászólni a másikhoz, sőőőőőt. De lehet, hogy éppen ezért. Rengeteg mindent tudnék felsorolni, ami tetszett ebben a 1,5 napban. Nagyon sokan voltak, akikre rá lehetett bízni ezt-azt, ugyanakkor nem telt el úgy 5 perc, hogy ne nevettünk volna. Én láttam az őszinte lelkesedést, és néhányan mondták is, hogy alig várják, hogy jövőre ők is ott vívhassanak velünk éjszaka, és nagyon remélem, hogy ez a kedv ki is tart a kritikus pillanatig.

Programok: szokásos, csapatos felosztás (A, B, C), és a hagyományoknak megfelelően az A csapatba osztottam be magam, így természetesen ez végzett az előkelő 3. helyen. A feladatokból mindenki kivette a részét, a lehető leglelkesebben csinált magából bohócot a társaság és a móka kedvéért. A szombat esti úgynevezett “buli” keretében egy kis éjszakai – állítólag minimum 1,5 órás jigeikora is sort kerítettünk, mellyel kapcsolatban Abe sensei meg is jegyezte, hogy az elmúlt 18 évben személyesen még nem volt szerencséje ilyet látni Magyarországon. Természetesen néhányan a free jigeiko helyett a hard drink keikot választották, ami a vasárnapi edzésen meglehetősen stabilos alapot adott a szórakozásra. Konkrétan én nem gondoltam, hogy valaha látok embert valahol az ittasság és a másnaposság közötti állapotban, kívülről taichinak látszó, energiagyűjtő gyakorlatokat végezni, miközben tulajdonképpen az állva maradás is komoly kihívást jelent számára.

Edzések: voltak. Éppen elég lett volna, ám mi az éjjeli kis pluszt józan ész híján hozzácsaptuk, így az utolsó edzésen már olyan laza-laza voltam, mint a beton. Nem csak kendoztunk ám, hanem foci is volt, mi több: női foci is. Nos, nekem az ilyen jellegű játékokkal csak az az egyetlen problémám volt mindig is, hogy egy gömb alakú tárgyat kell kergetni, ami ugyebár gurul. De nem tört el semmim. A nagy számok törvényének köszönhetően még gólt is rúgtam. Egyébként öröm volt nézni, hogy azok, akik első nap még igencsak bajban voltak azzal, hogy milyen összefüggés van a különböző végtagjaik között az úgynevezett kendo alapmozgás közben, másnapra mennyi mindent megértettek, és milyen sokat javult a mozgásuk.

Múlt héten 4 csodálatos kendo edzésen volt szerencsém részt venni. Hétfőn folytattuk a már előzőleg ecsetelt men gyakorlást. Szerdán megspékeltük néhány izgalmas technikával. Pl. a méltán közkedvelt 2 részre bontott vágással történő menre. A kezdők kedvenc mozdulatsorához képest csupán annyi a különbség, hogy a kard emelése, és a vágás 2 ütemére, 2 fumikomit kell nyomni, így az egész a kacagó-menre hasonlít, csak itt éppenséggel fel kell emelni a kardot, nem pedig ölelgetni. Mit ne mondjak.

Csütörtökön iskolai rendezvény miatt volt némi kavarodás. Végül a terv szerint együtt edzettünk a kezdőkkel, ami sok fejfájást okozott Edzés végén volt egy kis jigeiko.

Pénteken ellátogattam édes testvérkénkhez, a Főnixbe. Pont erre van most szükségem Meg úgysincs jobb dolgom.

Habkönnyű lesz a nyár.

Szombaton megvolt az OCSB. Hát mit mondjak? Lesz ez még így se.

Abe sensei a megnyitó után ismertetett néhány szabályt, amit eddig ugyan nem vettek túl komolyan Magyarországon, de a nemzetközi trendeket követve mostantól annál inkább. Egyáltalán nem érdekel, hogy az előző mondat nem volt értelmes. Tsuba zeraiban nem lehet mókázni eztán, és a hikinek álcázott kilökdösés is intést von majd maga után. Továbbá tilos lesz a “jaj de fáj a könyököm, ez az állat rávágott” típusú vívásmegállítás is. Ez kb. annyit jelent, hogy lehet integetni a bírónak, de utána valami nagyon jó indokot kell felmutatni, különben hansoku lesz a vége.

A C csapat dicsőséges 1 ipponos szereplés után búcsúzott a poolból. A B csapat eljutott az egyenes kiesésig, majd onnan intett “pápá”-t. Az A csapat második lett. Első természetesen a Kendo Michael Schumacherje, az SZJKK. Micsoda izgalmak. A 2 harmadik helyezett csapat a Happu Fudo és a Főnix B lett. Harciasan.

A naptár tanulsága szerint jön a nyár. Kinézve az ablakon nem aggódom, hogy túl meleg lesz buguban.

Szerdán megint volt versenygyakorlás. Az egész edzés együttvéve az egyik legjobb volt eddigi kendos pályafutásom során. A versenyre készülők vívtak a többiekkel, aztán vívták egymást.

Csütörtökön háromféle ment gyakoroltunk. Az első a sztenderd belépés és kapásból vágás. A második a belépés lábcsúsztatás vágás. A harmadik a belépés lábcsúsztatás suriashi (remélem ez az, amikor a bal lábunkat még behúzzuk) és vágás. Az a lényeg, hogy ez végülis háromféle seme is egyben, és attól függően kell alkalmazni, hogy a másik mikor ijed meg.

Tegnap volt a Sakura Kupa. Vívtam egy darabot, de az legalább jó volt, még ha döntetlen is lett. Kedves ellenfelem a kézfogáskor felvilágosított, hogy unalmasan vívok. Érdekes, akkor nem értem miért nem vetett neki véget hamarabb Az A csapatunk harmadik lett, és mellesleg picigyerek kategóriában, és gyerekkihonban is győztünk. Annyira édesek voltak, ahogy átvették a díjakat

És a tegnappal kapcsolatban még azt is szeretném mondani, hogy: áúcs.

Egyébként edzés előtt elmentem a kotékért a szövetségbe, majd mindenkié megvolt csak az enyém egyik fele nem, amin kissé felpaprikázódtam, majd egy laza bőgéssel fejeztem be az ívet.

De végül meglett. És gyönyörűen meg lett javítva, úgyhogy most rongyolhatom szét megint, hogy kényelmes legyen vele a fogás

A kotémat hétfőn elvitték javíttatni -> nem volt kotém.

Szereztem.

Ahhoz képest egyébként egész remek edzés volt. Szokásos jó sok alapmozgás gyakorlás. A végén volt versenyvívás gyakorlás, de arról most inkább nem szeretnék beszélni.

Az edzés király volt, és még inkább az lett volna, ha nem fájnak a belső szerveim. Jó sok nuki do meg keashi do volt, és baromira élveztem, amíg kaptam levegőt.

Megint elestem pár zsinórban, viszont lett is pár zsinórom, mivel megengedtem magamnak azt a luxust, hogy vegyek gyönyörű színes curukat. Hehe. A lilát már fel is szereltem.

Majd még kiegészítgetem ezeket, csak most mást kell írnom…