Hungária Kupa 2010 – Avagy: “a láb is végtag”
Mintegy hete sikeresen lezajlott a Hugária Kupa, amit – a megszokottól eltérően – nem 3 napos edzőtábor, hanem egy csupán 4 órás vizsgaszeminárium előzött meg. Utóbbi nagy része ugyan kata volt, de ez természetesen nem akadályozta meg mintegy egy hónapja gyengélkedő bal bokámat, hogy turbó fokozatra kapcsoljon. Fájdalom tekintetében. És tulajdonképpen erről szólt az egész.
Pénteken nagyrészt katáztunk, ami igencsak jól jött, különösen annak tudatában, hogy 2 nappal később vizsgázni készültem. Kumpf sensei pontosan olyan jó tanár, mint ahogyan emlékeztem: mindenkire volt ideje, ugyanakkor haladtunk is. Mind a 7 (a 2 danhoz ennyi szükséges) katát végiggyakoroltuk. Külön élmény volt, hogy a gyakorlásokat megszakító magyarázatok alkalmával engem ért a megtiszteltetés, hogy a nehezebb részek, kényesebb pontok bemutatásához asszisztálhattam, így – míg a többiek szusszanhattak egyet – nekem addig is lehetőségem nyílt a folyamatos koncentráció gyakorlására mind a 42 fokban, ami éppen a teremben volt.
Szombaton némi indítási fájdalommal a bal alsó végtagomban vettem búcsút szégyenteljesen gyorsan az egyéni versenytől. Nem úgy a legifjabb MJKK-sok: Szalonna és barátai számos dicsőséges győzelmet produkáltak, amit felnőtt (korú) klubtársaik meglehetősen hangos örömkiáltásokkal konstatáltak a verseny egész ideje alatt – a kihelyezett tiltások ellenére. Igen, a kifüggesztett verseny- és etikett szabályzat szerint kizárólag tapssal lehet biztatni társainkat, ám ez senkit nem zavart a csapatversenyig. Amikor is egy rendkívül szimpatikus bíró kevésbé tetszetős arckifejezéssel hozta tudomásomra, hogy annak ellenére, hogy a 2 versenynap folyamán mindenki szabadon ordíthatott, nekem sajnos nem lehet. Ennek megfelelően végigtapsoltam pár vívást. Egy szabály, ami csak rám vonatkozik. Ilyen sem volt még. De maradjunk még a szombatnál: némi pittygés után (“Attila, te már koszos és büdös vagy, ugye?” “Igen.” “Akkor vigasztalj meg!” illetve “Potyiii! Te már megint sírsz?”) Arival megállapítottuk, hogy ha ő kibírta az El Caminot egy lazaelső nap kificamodott, majd zöld csodaporral kezelt bokával, akkor én is kibírok még egy napot csapatversennyel és vizsgával.
Így is lett. A csapatversenyen ismét remekül muzsikáltunk. Háberrel meg is beszéltük, hogy kellene ilyen mozgássérült matricának helyet találni a donkon – hátha kíméletesebb lesz az ellenfél. Jaj, az ellenfelek. Először is még pénteken szereztem egy ellenséget. Folyton osztotta az észt a rögtönzött katabemutatók után, mintha ő lenne a tökély. Nem is lett volna baj, csak senki nem szólt neki, hogy ez itt nem szokás. Mert a szokás bizony az, hogy biztatjuk a másikat, és normális hangnemben világítunk rá a hibáira, kifejezve, hogy nem képzeljük magunkról, hogy mi jobban tudjuk, csupán segíteni szeretnénk, mint a mozgásának külső szemlélője. Sajnos a stílusa pont ezzel ellentétes volt. Aztán kedvenc cseh barátunk ellenségből ellenféllé lépett elő vasárnap, és természetesen – ahogyan az már lenni szokott a Potyó-féle szerencsétlenségi törvénynek megfelelően – pont összekerültünk vívásnál. Hát nem kertelek: direkt fellökött a kis szemét. Nem, ne ilyen kis “megpöccintem a sántát, mert úgyis elesik” típusú erőszaktételre gondoljunk. Nem ám. Ez bizony a jól ismert, s igen aljas “hirtelen jól meglököm, majd estében még rá is fekszem, hogy véletlenül se tudja megtartani magát az egy darab ép lábával, és ha szerencsém van, akkor még az is megsérül neki” verziója volt a gravitáció kihasználásának vívás közben. És ekkor elszakadt valami. Nagy hiba, de engem itt már bizony nem az ippon érdekelt, hanem az, hogy neki most nagyon csúnyán el kell esnie, méghozzá úgy, hogy egy lány löki fel. Továbbgondoltam tehát a klisét, mely szerint taknyolás után azonnal pattanjunk fel, mert az milyen szép, és ebben rejlik a sport felemelő mivolta, és megtoldottam egy olyannal, hogy közvetlenül felkelés után adjuk is vissza a kölcsönt, s taszajtsunk olyat a becsület és tiszta küzdelem pogózó grál lovagján, hogy amíg él megemlegeti. Függőleges testhelyzet ismételt felvétele után rögtön meg is kezdtem hát ennek kivitelezését, ám elsőre nem jártam sikerrel. Ezt szép cseh nyelven kommentálta is a célszemély (versenyvívás közben, a pályán!), ám a bírók nagylelkűen szemet hunytak a szabályszegés fölött, viszont nekem is adtak egy fórt, és nem intettek meg. Így felbátorodva gyorsan ki is löktem Közép-Európa legszebb szőke fürtjeinek tulajdonosát, majd jól kikaptam. Győzelemmel felérő vereségként könyveltem el az esetet. A másik vívásom – annak ellenére, hogy szintén kikaptam szuper volt, tiszta és szép ipponokat kaptam, valamint Pologea kartárs még arra is figyelt, hogy tsubazeriaiban szépen, szabályosan álljak, nehogy megintsenek (enegem!). Édes.
Az MJKK B csapatának véget is ért a verseny, én pedig jót dumcsizgattam a rég nem látott ismerősökkel, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen, nincs vége, míg a öreg hölgy énekel, és a hetes kata shitachi oldalát egyáltalán nem tudom, de az uchitachit is nehézkesen. Úgyhogy vizsga előtt fél órával, az ebédlőben elsajátítottam a szükséges tudást (előtte a füvön melegítettünk Attilával), majd elhagytam a papucsomat, és besántikáltam vizsgázni. Mit mondjak, megdőlni látszik az eddigi tendencia, mely szerint a versenyen megy a legjobban a kendo, edzés közepes (ami egy igen széles tartomány, jelentős ingadozásra adva lehetőséget, amit a kis Potyó ki is használ), a vizsga pedig gyalázat. Ezen a hétvégén ez bizony pont ellenkezőleg alakult. Még kata közben sem estem össze a remegéstől. A vívásokra pedig sajnos nem nagyon emlékszem. Annyi maradt meg, hogy vágtam (inkább próbálkoztam) két kaeshi do-t, de a második után megállíptottam, hogy ezt nem kellene erőltetni, illetve a 2. vívásban 2x keresztbe vágtam valahogy, utána gondoltam, húha ebből már volt bajom, és gyorsan egyet nem, és akkor Mori sensei (akivel már pénteken vívtam, és mondta, hogy “Nidan? OKÉ!” 
bemondta a yame-t. A legjobb az volt, hogy a vizsga befejeztével már tényleg nem bírtam ráállni a lábamra, és láttam, hogy – ahogyan azt előtte többen megjegyezték – furán állnak a lábfejem különböző részei, mégsem fájt már annyira, mert annyian jöttek gratulálni. Kivételesen én is örültem. Kumpf sensei egyetértett velem abban, hogy a gyenge kezdés után (= verseny) azért csak összeszedtem magam, a klubtársaim pedig még a kiaimat is hallani vélték. Nahát. A szebb napokat látott Potyó és bokája tehát vidáman távozhatott a katlanból, hogy megkezdje néhány hetes kényszerpihenőjét.
Nézzük, mi történt azóta.
“És nem lehet cserélni?”
Mintegy két hónapja küszködök azzal problémával, hogy sajnos egy működőképes láb sajnos nem elegendő. Nem hogy a sporthoz (nevezett kendo), de a járáshoz sem igazán. Tudom, hogy másoknak sokkal nagyobb sérüléseik is vannak, és bizonyos értelemben egy hisztérika vagyok, de nekem még soha nem volt ilyen komolyabb sérülésem. Egyébként igyekszem kellő öniróniával kezelni a helyzetet. Szóval nem a fájdalom itt a lényeg mert – ahogyan azt az orvosnak is mondtam, amikor némileg csodálkozott rajta, miként lehetséges, hogy nem emlékszem konkrét balesetre a bokámmal kapcsolatban – minden kendosnak fáj a lába. Ez normális. Az igazi probléma azonban az, hogy sajnos nem tart meg a bokám, vagyis szabályos kamae-ba állva elindul kifelé a bokám. Ezért is álltam “furán” ahogyan azt néhányan jelezték. Nem vagyok az a “rohanjunk szakemberhez” típus, de megelégeltem, hogy nem kendozhatok érdemben, tetejébe még a kedvenc magassarkú szandálomat sem hordhatom, pedig nyár lévén éppen aktuális lenne, így ellátogattam a Honvéd kórházba (thx Zoli). Gondoltam, ha Massának bejött, nekem is megteszi. Nos, a kétféle talpsüllyedésem eddig is tudott volt számomra, de emellett kiderült, hogy a külső talpélen elhelyezkedő oda nem illő képződmény szintén egy gyulladás, az achillesz tapadásom is be van gyulladva, a külső bokaszalagjaim khm… lazák, és nem mellesleg igazi Cowboy vagyok! Nevezetesen van egy 8-10 mm-es saroksarkantyúm, ami szintén szépen begyulladt (mellesleg mindez 2 hét sport nélküli senyvedés után). A helyzetet meglehetősen aggasztónak ítéltem, és azonnal elkezdtem alkudozni, hogy a maradandó károsodásokat esetleg elcserélném valami lassabban, de hiánytalanul gyógyulóra, így könyörögni kezdtem a Főhadnagy úrnak, mondja, hogy eltört valahol! De sajnos hajthatatlan volt. Még röntgenre is elküldött, ahol rendkívül büszke voltam magamra, hiszen mondták, hogy most kifelé kellene csavarni a lábam, mire én lelkesen: “óóó, azt tudom!” (laza bokaszalagok, laza Potyó). A Főhadnagy úrnak rögtönzött bemutatót tartottam a kamae-ról, illetve, hogy miért lenne szükségem arra a bizonyos másik diagnózisra. Éppen a bal láb fontosságát ecsetelgettem, amikor feltette a kérdést, amivel visszazökkentett mindig ironikus valóságomba, és ráébresztett, hogy tulajdonképpen nyugodtan lenyelhetem a megérkezésem óta előbukkanni készülő kétségbeesett sírást: “És nem lehet cserélni?” ÉS akkor nevettem. Nem, nem lehet cserélni. Nem leszek jodanos, és mivel azt mondta belátás szerint sportolhatok, én belátom, hogy amint teljesen elmúlik a fájdalom, azonnal visszaállok valami könnyedebb mozgásformára, és nem érdekel semmi, inkább beveszem a gyulladáscsökkentőt, és hordom az ultraszexi gyógypapucsot egész nap, de én ősztől sportolni fogok.
